Egy csepp gondolat

Azt mondják kétféle tudás létezik, egy olyan, amelyet magunkkal hozunk mi sem tudjuk honnan és egy olyan, melyet ebben a létben sajátítunk el. Könyvekből, az iskola padjai mögött vagy épp vizsga előtt pár nappal elég viharos körülmények között . Rég letűnt életeinkből csak azok az ismeretlen tapasztalatok maradnak fenn azonban, amelyeket, nemcsak megtanultunk, fogalmazhatnék úgy is, hogy megértettünk, hanem át is éltük annak minden lehetséges következményét. Épp az Őszinteség című írásomban fejtettem ki azon lelki vágyak feltörekvését, amelynek minden előforduló útját, sőt még kiskapuját is majdhogynem pontosan ismerjük, mégis belerohanunk és végigcsináljuk. Átéljük, mert bár az esetek többségében fájdalmat és szomoróságot szül, de a megtapasztalás nélkül,  a  tett vágya sem alszik ki bennünk.  Olyan még önmagunk számára sem bevalott  titkolt szenvedélyek ezek, amelyek nagy százalékát épp azért hallgatjuk el még talán a belső hangunk elől is, mert igazából szégyeljük. Lehet itt perverz gondolatokra, gyilkos hajlamra, lopásra, hatalmas vagyon megszerzésére, hatalomra, vagy a mesés gazdagság elérése érdekében véghez vitt összeesküvésre, csalásra, vagy megcsalásra gondolni. A sort azt hiszem a végtelenbe lehetne folytatni, hiszen a rejtett vágyaink lehetnek ugyan hasonlóak, de sohasem ugyanazok. Egyszerű példa, hogy egy szerelmi bánatot hányan hányféleképpen dolgoznak fel és milyen tapasztalatokat szűrnek le belőle életük következő részére. Mint az előző írásban is megjegyeztem, csak elég szűk réteg azon lelkek száma, akik már nem tanulni jöttek ebbe a létbe. Rajtuk kívül vagyunk mi, akik addig járunk ide vissza testeket cserélve mígnem az összes szenvedélyt ki nem égettük a lelkünből. Hívják ezt az állapotot úgyis, hogy megvilágosodás. Épp ebből kifolyólag úgy tudunk egymáson a legtöbbet segíteni, hogy mi magunk nem is vagyunk teljes egészében tisztában vele. Segítünk azzal is, hogy pusztán létezünk. Vagyunk és mindamellett, hogy a saját vágyaink kiégetésén dolgozunk önfeledten, addig eszköze vagyunk annak a másiknak is, akik csak általunk teheti ezt meg. A világ telis tele van pénzhajhász, emberséget megvető, önző és sokszor sajnos még szívtelennek is vélt emberekkel, akik mindamellett, hogy a létfenntartásért küzdenek nap mint nap, nem hagyják ki egymás szüntelen véget nem érő becsmérlését sem. Külsőségekben élünk és ezek után is mondjuk ki a végső ítéletet. Helyzetünket továbbá erősen megkönnyíti saját énünk hatalom vágya is. Jobb, gazdagabb, okosabb, szebb lenni a másiknál mindig mindennél előbbre van az életünkben. Azonban az merő tévedés, hogy ezt a mai fogyasztói társadalom neveli a lelkünkbe. Pár száz éve az ember nem azért háborúzott, hogy neki több földje, hatalma,pénze vagy asszony népe legyen, mint a másiknak? A legelemeibb vágy mindig is ott motoszkált az emberben. Ha a megértés szintjéig jutunk csak el, akkor még nem tudjuk s nem érezzük át azt, ami bennünk feszül. Ám a megértés szintjéig valahányszor eljuthatunk, amikor elkezdünk tanulni valamit. Orvostudmányt, építészetet, informatikát vagy a pénzügytant is csak tanulja az ember. amint egy új testbe születik, már nem emlékszik rá és idegennek tűnnik a számára. Egy orvos, a következő életében már nem emlékszik arra, hogy mit tudott az előző életében, de arra nagyon is, hogy mit tapsztalt. Az lesz az ő benső bölcsessége, amely mindenkiben ott lapul, csak elő kell hozni. Az igazi Tudásunkat ugyanis nem a könyvek lapjain vagy az iskola padban sajátítjuk el, hanem úgy, hogy időnként magunkba nézünk, felismerünk és aszerint próbálunk meg élni. Én egész eddigi életem során két ezotérikus könyvet olvastam el. Belekeztem egy harmadikba is, de a negyedénél már le kellett tennem, mert időközben rájöttem, hogy amit azokban leírnak egyrészt bennem is meg vannak, másrészt inkább hagyom, hogy a bensőm hangom diktáljon amikor írok és ne mások gondolatai. Hiszen egymástól tudunk a legtöbbet tanulni az életben, ám nem egymás hibáiból okulva, hanem a sok életút között a magunkét teljesen végigjárva.

Őszintesége a Dalai láma, szokták ezt mondani valahányszor,ha Tibet szellemi vezetőjéről esik szó. De mit is jelent ez a szó? Lehetne egyszerűen is fogalmazni, miszerint ha minden szavunk igaz, akkor nem hazudtunk, tehát őszinték vagyunk. Ám minden szavunk csak a saját relatív vonatkoztatási rendszerünkben lehet igaz. Erre számos példa van. Gondoljuk csak végig milyen az emberiség történelme. Annyi story van egy rég megtörtént háborúról, ahány részese vagy történetírója azt leírja. Hogy mi az igazság? Lehet tényleg az az igazság, hogy nincs igazság.Egy egyszerű példával élve, gondoljuk végig,hogy van három vonatkoztatási rendszer az egyik 120 km/h-val száguld, a másik pedig 240 km/h-val, a harmadik pedig 0 km/h-val. Nézzük csak: a második úgy látja a harmadikat, hogy száguld, az első úgy látja a másodikat, hogy ugyancsak száguld, ám a harmadik úgy látja mindkettőt, hogy csak állnak. De ha beveszünk egy negyedik vonatkoztatási rendszert a Földet, akkor azt tudjuk elmondani, hogy a harmadik is száguld a másik kettővel méghozzá azonos sebességgel a világegyetemben. Sőt kibővíthetnénk, ha arra gondolnánk, hogy a Föld is állónak tűnhet a Tejútrendszer pereméről nézve. Az igazság nem más, mint a bennünk megfogalmazott tapasztalatok összesége. Egy nézőpont relatív kivetülése a világ képének megformálásához. Itt nem olyan igazságokról beszélek és nem arról a fajta őszinteségről, hogy most voltam-e discoban, bepasiztam-e, vagy mit csinálok az olyan óráimban, amikor épp nem a párommal vagyok például, hanem olyan igazságról vagy igaznak vélt dologról, eseményről, amit egy adott pontból lehetetlen meghatározni. Ilyen egy ember megítélése is. Amint kitesszük a küszöbön a lábunkat, mint egy automata maszk hirtelen legördül az arcunk elé az álarcunk és általa mindent mutatunk magunkból csak azt nem, aki igazából vagyunk. Két ember egy adott embert teljesen eltérő véleménnyel is megítélhet. S ami az igazán nagy kaland, hogy úgy változtathatjuk a személyiségünket, ahogy akarjuk. Nem kell hozzá sem nagy színésznek lenni, sem titkosügynöknek egyszerűen csak ismerni kell egy picit az okultizmust. Ám a tulajdonságaink az évek során is megváltoznak, de az igazi énünk soha. Ha valamire lehet mondani azt, hogy soha, erre biztosan. Épp ide tartozik a blogban felhasznált idézetetem is, miszerint kapunk neveket ugyan, de az igazi énünk mindig végtelen és titokzatos marad. Mondják azt is, hogy ez a legsérülékenyebb kapocs, ami két embert összeköthet. Amint ez felbomlik sérül a bizalom, s a kettő együtt már nem játék. Ha most elvonatkozatok az igazság relatív oldaláról és ezoterikus szemmel próbálom felmérni, mondjuk a szerelem szemszögéből, akkor bámilyen teszet elvégeznénk, mindben többlet százalékot nyerne az a kijelentés:hogy bizalom nélkül nincs többé szerelem. No igen. Csakhogy ez valahogy teljesen ellentmond annak a ténynek, hogy a nagy kalsszikusok romantikus művei, amelyek valahol a háttérben az igaz szeretet sugallmazzák épp a bizalom s a szerelem időleges elvesztéséről szólnak. Miért? Én azt hiszem, hogy ebben a létben elég szűk réteg azon lelkek száma, akik már nem azért vannak itt, hogy megtanuljanak még valamit. Mindannyiunknak vannak hibái. Olyan hibák, amelyekre vagy rá jövünk még éltünk során vagy visszaköltözve egy másik testbe újra megpróbáljuk megkeresni őket. Ha látsz egy végtelenül önző vagy pézéhes embert, ő nem egyenlő azzal, aminek mutatja magát. Hiba az, amin változtatnia kell. És nem úgy fog rájönni a benne lévő gigszerre, hogy valaki közli vele barátom így is így kellene viselkedni, mert ezt ő is tudja. De van a lelkében valami kialvatlan szenvedély, amit ha nem játszik ki és nem tapasztalja meg annak a következményeit, akkor nem ébred rá magától sosem, hogy mit jelent az önzetlenség vagy hogy milyen súlya van a hazug szónak annak az embernek a szemében, aki igazán szereti őt. S hogy a nagy írók kalsszikusaiban miért találkozunk folyton azzal a vissza-visszatérő motívummal, hogy elhidegülnek egymástól (mert csalódott az egyik a másikban teszem fel), és újra egymásra találnak? Ha lehető legegyszerűbben szeretném megmagyarázni az a két félnek az örökös végetnemérő táncát jelképezi. Élhetek énem másik felével úgyis, hogy nem ismerem őt igazán, mert örök viszály vagy kimondatlan szavak kuszásága az életünk, de valami mégis az utamba sodorja újra és újra. Biztos előfordult már egy jó pár emberrrel, hogy nagyon szerették a párjukat, de csalódtak benne. Különválltak az útjaik, mégis összetalálkoztak újra és akkor elég volt pár perc, hogy az az automata maszk teljesen eltűnjön mindkét fél minden pontjáról. Én ezt nevezném őszinteségnek. Ezt, amikor nincs már rajtunk, szép, okos, bölcs, önző, hazug, őszinte s még számos jelző, hanem csak az Énünk. Ha valaki hosszan tartó párkapcsolatban él, vagy csak rátalál énje másik felére akkor is csak párszor élheti meg ezt az élete során. Az összes többi időt álarcban töltjük el, még a párunk előtt is. SOkan úgy vannak vele ugyanis, hogy amikor megszületünk tisztának és bűntelennek jövünk a világra, mint a ma született bárány. Életünk során azonban sokszor tapasztalunk olyan mélyről jövő érzéseket/félelmeket, amelyeket az adott életben biztos, hogy nem éltünk meg. Mindannyiunk hoz magával emlékeket s benne örömöket s egyben rettegéseket, amelyekre nem emlékszünk. Ezek azok, amelyek újra és újra felszínre hoznak bizonyos tulajdonságokat és ezek azok, amelyek alá látsz, ha az Ént látod . A Dalai láma már a tulajdonságok nagyrészét megtapasztalata, majdhogynem csak az énjét mutatja a világ felé. Ám az igazi őszinteséget megélni ebben a világban már ugyanolyan élet veszélyes a fenn maradás érdekében, mint átélni az igaz szeretet minden apró részletében rejlő ám mindenkiben ott élő csodát.

Azt hinnénk, hogy a horoszkóp a mai "modern" ember egyik babonás agyszüleménye. Naponta hallhatjuk rádióban, tvben, olvashatjuk az újságokban, interneten, hogy mi vár ránk a közeljövőben.Viszont hogy ki mit hisz el belőle vagy tartja a magáénak az már magánügy, de az cseppet sem az, hogy ebből mit merünk bevallani a barátainknak, ismerőseinknek. Sokan úgy vannak vele, hogy ennél nagyobb hülyeséget még nem hordott hátán a Föld, vannak azok is, akik hisznek is meg nem is, vannak akik fanatikusnak igaznak vélnek, mindent, amit a horoszkópokban olvasnak, és vannak, akik tudják, hogy mindez, honnan ered és mennyiben befolyásolja az emberek életét. Én az utóbbiról ejtenék pár gondolatotot. Biztos sokaknak feltűnt már, hogy a csillagjegye jellemzése igen nagyban hasonlít a tulajdonságaihoz, a másokhoz való viszonyulásához vagy például ahhoz a negatív oldalához, amit ugyan nem szívesen mutat be másoknak, de tény, hogy van. Szükségszerű. Mindez ugyanis nem véletlen.  A mai és sajnos a  jövő emberének is egyik alapvető hibája lesz, hogy különállónak tekinti saját magát. Úgy vagy te az éneddel, mint egy megismételhetetlen csodával. A majd én megmutatom, hogy ti mind hülyék vagytok és csak én normális elv azonban nem sokra visz hosszú távon. Az, hogy, mint önálló entitás próbálunk érvényesülni ebben a létben, alapvetőleg természetes folyamat. Ám mi nem úgy akarunk egyéniséggé fejlődni, hogy közben az is belénk ivódik, hogy egy és ugyanz vagyok a többivel, hanem pont ellenkezőleg. Én egy 29 milliós Lexusba ülök és leszarom azt, mellettem,aki kisebb kategóriás autóval közlekedik. Azt meg már nem is tartom embernek, aki a villamosra felszáll. Ez egy elég szélsőséges példa, de ugyanilyet tudok hozni a szegény réteg köréből is. Van aki elvből nem száll fel tömegközlekedésre, mert nehogy már ő is olyan csürhe sötét legyen, mint aki a közlekedésnek ezt a formáját válassza. Persze, van köztük olyan is, aki már azért nem teszi, mert az utóbbi jelző (sötétség), rendkívül emocionálisan hat a lelkére. Külön állóak vagyunk a világban. Leülünk egymás mellé és rá se nézünk a másikra. Azonban nemhogy az emberekkel nem tartjuk magunkat egyenlőnek és egyben egynek, hanem magával a természettel a világgal sem. Az a benyomásunk támad, hogy a megszületésünk után mi vagyunk egy világ és minden csak rajtunk kívül van. Egy olyan szintű varázsvilágban élünk, amely nem engedi sokszor, hogy a felszínen túl lássunk. Fordítva éljük az életünket. Mindent, ami kézzel fogható és reális azt véljük valóságnak és mindent, ami álomszerű és filmekbe illő, azt egy varázsvilágnak. A lelkünk megfoghatatlan, a szeretet értelmezhetetlen, a szellemünk és az énünk már-már a para témakörbe tartozik. Ezzel szemben az idősoros könyvelés, az MNB pénzügyi tranzakciói, valamint az integrált áramkör már valóságos és komoly. Megfontolandó. Persze irreális sokak számára már a puszta tényis, hogy ő egy legyen vagy fogalmazzunk pontosan csak egy kis egység legyen egy nagy egészben, akik azzal a megfontolással élik le az életüket, hogy most vagy soha. Ám nemcsak az emberekkel együtt alkutunk egy egységet, hanem magával a körülöttünk lévő világgal is. Én és te ugyanolyan atomokból vagyunk,mint a Nap vagy a Merkúr. Amilyen kicsik vagyunk mi a világnak, legalább olyan nagynak képzeljük magunkat. Mi sem igazolja ezt jobban, mint a társadalmi színvonal, amit most élünk. Elhisszük, hogy egy Isten van a pénz, és ha pénzem van, akkor én vagyok a Minden és minden, ami rajtam kívül van megszerezhető. Csak akkor válik a részemmé, ha fizetek érte. Sokan fejcsóválva háborognának a kijelentésen:pedig igen pénzen a szerelem és a boldogság is megvehető már manapság. Ennek az a legegyszerűbb oka, hogy mindaz, amit ma szerelemnek vagy boldogságnak vél az emberek túlnyomó többsége az puszta önámítás. Ugyanilyen önvarázslás az is, amikor azt gondoljuk, hogy mi egy országban élünk, az pedig egy Föld nevű bolygón van, ami pedig a Nap körül kering a többi bolygóval, ám mindehhez nekem semmi közöm. Én itt élek, azok meg tőlem ki tudja hány kilométerre száguldanak a semmiben. A emberektől való különcség élménye csakhogy ehhez képest eltörpül. Amikor azt mondod, hogy nekem semmi közöm ahhoz a gyűrűs sok holdas bolygóhoz, akkor azt is mondhatnád, hogy anyám számomra egy idegen nő aki csak felnevelt. Őrültség, de azoknak akik például a Szaturnusz befolyása alatt látták meg a Napvilágot, több közük van a bolygó jellem formáló erejéhez, mint a saját édesanyjának bármikor is lett volna felnövekvő évei során. A körüllöttünk lévő bolygók nem dísznek vannak a Naprendszereünkben. Nem azért, hogy lélekszakadva életet kutassunk rajtuk, vagy egyéb reális és általunk valóságosnak vélt tudományokkal kiderítsük miből is áll a szerkezete. EGyszerűen csak vannak, hogy mi legyünk, ám ezt nem fordíthatom meg. A bolygók és az egész Univerzum által működtett vonzás törrvénye ugyanis minden élőre igaz, akik helyet foglalnak a Végtelenben. Gondolom nem túlzás azt állítani sem, hogy a bolygónkon nem mi vagyunk az első fejlődőben lévő civilizáció. Előttünk már számos kor virágzott fel és hullott a romjaiba. Nem az ókori rómaikara vagy a középkor emberei célzok, hanem pár olyan civilizációra, amely a saját valóságával ásta ki önös sírját. Mi ugyanezt tesszük, de persze ezt mindenki tudja, csak közben mindenki úgy van vele, hogy én ebben nem vagyok bűnös, mert én jól látom a világot, tudom mit hogyan kellene tenni, hogy emberhez méltó életünk legyen ezen a planétán, de minek törjem magam, hiszen körülöttem mindenki hülye (jobb esetben megemlít egy szűk réteget, aki nem). Ez az a fajta egészből való kiszakadás, amelyet a fentiekben is említettem már. Egy ilyen letűnt kor emlékét viszont csak azok tudják töredékekben megmenteni, akik frissen, mint újszülöttek kezdik el és írják újra az emberiség történelmét. Nem meglepő hát az ókori egyiptomiak közt találhatunk olyan neves tudósokat, akik ki tudja honnan, de olyan matematikai bizonyosságokat és tételeket dolgoztak, mindenféle elő tudomány nélkül, amelyek a mai napig is igazak. Volt matematikus, aki a pí értékét is megkapta és akadt olyan is köztük, aki a mai napig megfejthetetlen mértani pontossággal tervezett meg piramisokat. Honnan tudták mindezt? Phütagorasz, a nagy polihisztor, hogyan találta ki halált megvető pontosságal, hogy a bolygók és az emberek jelleme és élet feladata közt a legszorosabb összefüggés van? SOk írás arról tanúskodik, hogy az egyiptomiaktól szedte össze ezt is. Ám ekkor megint csak a híres-neves piramis építőknél vagyunk. Phütagorasz tudományos alapokon dolgozó polihisztor volt. Tételeit ma is tanítják az iskolákban. Nem holmi utca széli kuruzsló volt, aki jobb dolgában az égen lévő csillagokat figyelte és az általa kitalált meséket híresztelte az embereknek demagóg módszerekkel. Akkor még nem ismerték a külső planétákat, de ami a leginkább meglepő a belsőket nagyon is. Ebből kifolyólag phütagorasz meg is akadt olyan jellemek elemzésénél, akik egyik bolygónak sem feleltek meg. Azonban nem ő volt az egyetlen, aki ehhez értett. Számos olyan ember akadt, akinek még a neve sem maradt az utókorra, de többet tudtak az ember lelkéről, mint talán ma bármelyikünk. A zodiákusnak ugyanis nem az lenne a mindenbe markoló lényege, hogy megtudjuk ma ére csalódás vagy pénz áll-e a házhoz, mint ahogy ezt a horoszkópok kifordították, hanem az, hogy megismerjük általa önmagunkat. Tudjuk kik vagyunk, milyen céllal élünk ebben a létben és hogy képesek legyünk újra megtanulni azt, amit az őseink úgy tudtak hajdanán, mint mi ma a windows fogalmát, hogy az Univerzum én is vagyok.

 

Akárhány embert kérdezek meg arról, hogy számára mit jelent a szeretet, annyiféle választ is kapok cserébe. Volt, aki teljes meggyőződéssel állította, hogy szeretni csak akkor tud igazán egy ember, ha feladja önmagát. Volt, aki eleve azt mondta, hogy szeretet nem is létezik, csak jóság. Sőt olyannal is találkoztam már, aki azt mondta, hogy szeretet volt, van de nem lesz. Mint minden szó, természetesen ez is más és mást jelent minden egyes ember számára. Írók, költők, művészek mind máshogy jelenítik meg ezt az érzést. Ha a Bibliából szeretnék kiindulni, akkor viszont egy egyetemes mindent átfogó érzésről kellene beszélnem. Ha a szeretetet egyáltalán felfoghatom úgy, mint egy érzést. Ám mi újság akkor, ha a szeretet önmagában már jóval több, mint egy érzés. Azt is mondják erről csak az tud írni, aki már átélte az igazi szeretet mivoltját. Mégis vannak nagy írók, akik olyan könyveket adtak ki a kezükből, amelyről akkor is sugárzik a melegség, ha csak ott hever a polcunkon és mégsem tudtak szeretni senkit sem a tollukon és a papíron kívül. Önzőek voltak vagy kiálhatatlanok, normális ember egy háztartásban se tudta volna őket elviselni. Viszont amikor csak a gondolataikkal és a tollal voltak kapcsolatban akkor úgy szerettek, mint ma már csak nagyon kevesek ebben a létben. Úgy tudtak írni, hogy feladták önmagukat, egyek voltak azzal, amit írtak. De maradjunk csak az írói példánál. Az igazi szeretet, akkor nem járna önzéssel? Azért nem jár, mert feladjuk magunkat és önfeledten leszünk azok, akik mindig is szeretnénk lenni:boldogok. Valljuk be a mai világban, már körbe röhögnék azt az embert, aki önzetlenül élné az életét a társai közt. Hülyének, elmebetegenek vagy valamilyen vallási szekta tagjának tartanánk. Sokkal menőbb ma önzőnek, hazugnak, nyereség hajhásznak és pénz imádónak lenni. Megpróbállunk persze kitűnni számos dologgal, hogy elmondhassák rólunk vagy mi magunkról, hogy igenis különleges vagyok, más vagyok, mint a többi. Csak azt nem vesszük észre, hogy mind egyek vagyunk és semmiben sem kivül állóbak. Lehetek nagy menő filmsztár, egy kisvállakozó vagy egy aluljáróban élő hajléktalan, ha az utolsó percemben sem hallom meg az énem hangját, akkor még feltehetem a kérdést magamban:Minek éltem? Mindig is mások akarunk lenni, mint a többi ember. Más sorozatokat nézni, máshová menni kirándulni, mindenki mástól eltérő vállalkozásba kezdeni, más ruhákba járni-kelni és más nézeteket vallani. Persze az, amit az egyén vall a leghelyesebb, hiszen azért gondolja ezt és azt mondjuk a mostani fogyasztói társadalomról, mert nem lát attól jobbat. A hiba csak akkor keletkezik, amikor el is hisszük, hogy a mi néző pontunk a helyes. Számos ilyen háborút szító szónokkal van teli a történelem könyvünk sajnos. S a mai napig rengeteg ilyen ember ámítja a köznépet a demagóg dumájával. Egyszer azt kérdezték tőlem, hogy ha minden nézet és minden teória megcáfolható, mert abszolút relatívak, akkor én hogy merek biztosra állítani dolgokat? Az életben nincsennek biztos dolgok sőt még az sem biztos, ami már egyszer megtörtént. Hiszen ahányan vagyunk, annyiféle képeen meséljük el nemde?Viszont vannak olyan nagy szavak, mint például a Szeretet. Egy olyan szó, ami pár évtized múlva már csak egy holt szó lesz a lexikonokban. Körbe definiálják majd ezt is, mint a cosinus tételt. SOkan meg is értik, de csak nagyon kevesen jutnak majd el a tapasztalás határáig. Sok lesz köztünk az okos és intelligens és csak pár a bölcs. Manapság már ciki, ha nem tudod mi az az internet, vagy microsoft, chip vagy winchester, de az nem, ha nem tudsz szeretni vagy képtelen vagy beszélgetni a felsőbbrendű Éneddel. Miért fontos ez? Egy káoszban élünk. Ha nem vagyunk naprakészen felkészülve a munkák, a magánéletünk s az élet más terültén egyaránt, akkor ideális esetben elveszünk. Csakhogy mi már ezt rég átléptük. Ugyan nem állunk szóba az egyetlennel, aki ha tetszik ha nem velünk van egy életen át és sokszor ordít legbelül, hogy mit hogy csinálj, de egyet értünk azzal a nézettel, hogy egyszer élünk és mit törődjek én a másikkal. Szokták ezt úgyis mondani, hogy minek jópofizzak? Igen ám csak a jó pofizni mikor szoktunk? Amikor valakit nem kedvelünk, de önös érdekből a számára legjobb színben tüntetjük fel magunkat. Ez azonban egy válaszút elé állít minket. vagy feladjuk az önünket és megtanulunk szívből adni (hozzáteszem ez az a legrövidebb út a vadkapitalizmusban az éhhalál felé) vagy belekeveredünk egy olyan közfelfogásba, hogy használd ki, légy önző, mert csak így élsz meg. Így lehetsz valaki. Az más kérdés, hogy ezzel egy felsőbbrendű lény célját tűzzük ki magunk elé, de ha jó egyedül meghalni, ezt is meg lehet valósítani. Itt viszont vissza tértem, ahhoz a kijelentésemhez, hogy mi mindig és mindenkor mások akarunk lenni, mint (ahogy szokás mondani) a nagy átlag. A nagy pörgésben persze észre sem vesszük, hogy ha más úton is járunk, de ugyanabba a közegbe tartozunk, csak nekem van 500 forint a zsebembe, neked pedig 7 nullával több. Míg ez különbséget jelent az elmédnek addig bizton remélheted, hogy azon úton jársz, amin az utóbbi felsőbbrendűségtől szenvedő alanyom. Különbség a nagy és a nagynak vélt szavak közt van. Míg ugyanis a szeretet csak akkor tudod, megélni, ha feladni az önödet és egy vagy azzal aki/amit szeretsz, addig az önöd nem fogja azt diktálni neked, hogy gyerünk ez a helyes ezt kell tenned. Erre csak akkor vagy képes, ha tudsz beszélni azzal a valakivel, aki téged mindennél és mindenkinnél jobban szeret, aki segítene és utat mutatna. Semmi mást nem kellene tennünk, mint jóba lenni önmagaddal. Barátságot kötni s nem menekülni egy olyan segítőtől, akitől jobban nem látott és nem is fog téged senki ebben a létben.

 

Miért van az, hogy akkor kezdjük el értékelni az igazi kincseinket, amikor már szinte elvesztettük?

Emlékek őre

 

Még kislány voltam, amikor a kezembe került Loius Lowry nagysikerű könyve az Emlékek őre. Elolvastam egyszer, kétszer, háromszor, de még negyedszerre is ugyanazt a varászt váltotta ki belőlem, mint az első olvasatra. Nagy szavak voltak akkoriban ezek, mert tudnia való volt, hogy a kötelező olvasmányokat csak rövidített formájukban voltam hajlandó „végigolvasni”. Sokszor még úgyse. Emlékszem gyerekfejjel menyit szenvedtem a Kőszívű ember fiai elolvasása során. S hogy írtam meg olvasatlanul az Egri csillagokból az évzáró elemzést. Sokat sunnyogtam abban az időben, ha véletlenül elkellett olvasnom egy könyvet, mert az volt az általános tapasztalatom, hogy minden, ami kötelező nem jó. Minden, ami sablonszerű az valamiért nem olyan életszerűnek tűnik. Márpedig, ha évtizedek óta az általános iskola x.-ik osztályának kötelező olvasmánya a Kőszívű ember fiai, akkor már nagy gond van. Gondoltam mindezt egy gyerek lelkivilágával. Egyáltalán. Hogy lehet egy érzést kötelezővé tenni? Márpedig egy könyvvel az ember egy életlátást, egy lelkivilágot ad át a világnak. Saját szuverén jogom, hogy én élek-e azzal a lehetőséggel, hogy betekintek a gondolatvilágába vagy sem. Természetesen mindez üres fecsegésnek tűnt mindannak, aki csak a jegyért hajtott és a magyar nyelv tanáromnak is egyaránt. Ugyanolyan üresnek és semmitmondónak csapódhatott le bennük, mint nekem az -az egyes a naplóban, amelyet azért kaptam, mert felelet előtt közöltem a  tanító nénivel, hogy ne tessék rám haragudni, de nekem az Emlékek őréhez az elmúlt félévben nagyobb hangulatom volt, mint a Kőszívű ember fiaihoz. Szegény annyira ledöbbent ezen a kijelentésen s azon a végtelen természetességen, ahogy megköszöntem az egyest, hogy még az ellenőrző füzetembe is kaptam egy értesítő beírást: „Tisztelt Szülők! Ezennel értesítem Önöket, hogy Jázminnal váratlan problémák merültek fel iskolai tanulmányai során. Így kérem Önöket, hogy amennyiben megtehetik, látogassanak meg engem keddi fogadóóráim valamelyikén az elkövetkező hónap keretén belül. Üdvözlettel: Kis Mária” Természetesen nem így hívták a magyar tanár nénimet.

S anyuék sem mentek be egyik fogadóórájára sem. Hogy miért? Anyu és apu nemcsak a szüleim voltak, hanem egyben a barátaim is. Tudták minden gondolatomat, mit miért cselekszem, hogy látom az életet. Minden apró történést megbeszéltem velük, ami aznap történt velem. Így nem érezték szükségességét annak sem, hogy bemenjenek a Mária tanító nénihez beszélgetni arról, hogy mi történt velem. Jól tudták, hogy a probléma fő oka kizárólag az oktatási rendszerhez való igazodás és sokszor csak a jövedelemért való napi órákra járásban lelhető föl.

Mint 10 éves kislány ezt persze, hogy nem láttam át. Épp elég volt annyit felfognom, hogy anyuék a legjobb barátaim és velük aztán igazán mindent megbeszélhetek. 

Emlékszem apu csak egy kérdést tett fel, mikor végighallgatta a nap végi élménybeszámolóimat és visszaadta az ellenőrző könyvecskémet: „Mi fogott meg téged leginkább ebben a könyvben?”

Ha pár szóval kellene válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy az ön nélküli világ. Ebben a világban ugyan nincsenek színek, érzések és vágyak. Ez egy olyan hely, ahol minden emberke életét 12 éves korára eldöntik és e döntés alól nincs kibúvó. Leellenőrzik minden lépésed és egy naponta bevett kapszulával nyomják el, minden felnövekvő lányban és fiúban a hormonok eluralkodását. Nem tudják, hogy milyen idősek, mert a kor már nem számít. Miután elérték a 12 éves kort már nem számolják az éveket. Ez egy olyan világ, ahol börtönökre sincs szükség, mert a bűnözést már csírájában elfojtják. Itt minden ember úgy születik, hogy csak fekete – fehérben lát mindent, íztelennek érzi az  ételek ízét, nem érez, ám mindemellett tökéletes társadalmi harmóniát él meg. A könyv az emberiség egy elképzelt jövőképét ábrázolja, ahol úgy szüntettek meg minden hatalom utáni vágyat, féltékenységet, pénzsóvárgást, irigységet, csalódást, hogy egyszerűen törölték az emberből az érzelmet. Ám ebben a társadalomban bizonyos időközönként születik egy olyan gyermek, akinek az emlékeiben még felsejlik a letűnt korok emléke. Néha be bevillan neki a társai hajának a színe, olykor olyan mintha szeretet érezne az egyik lány ismerőse iránt, sőt mi több vágyat, s vannak az életében pillanatok amikor a mindennapi ebéd során megérzi a sült csirke ízét is. Természetesen mindarról, hogy mi az a szín, szeretet és íz fogalma sincsen, de valahogy mindig várta a pillanatot, amikor újra és újra átélhette ezeket az élményeket. Amikor azonban elérte a 12- ik életévét, amely évben ugyanis minden gyermeknek kijelölik az életútját, neki csak annyit mondtak a bölcsek, hogy te leszel az emlékek őre és egy sokat megélt ember fogja a szemed igazán kinyitni. És valóban. A gyerek sokat eljárt ehhez az emberhez és mellette átélte az emberiség összes emlékét. Megpróbálta megérteni, hogy valóban nem volt megoldás az emberi önzés és örök pénz hajhászás eltörlésére, mint az, hogy magát az érzést írtjuk ki az emberben. De csak próbálta, mert valahol érezte, hogy mindez, amit ő megélhet és a többiek nem, nemcsak kiváltság, hanem igazságtalanság is. Neki nem az emlékeket kell felszínre hoznia a társaiban, hanem megőriznie a jövendőbeli utódjának. Biztos volt már olyan élményetek nektek is, hogy tudtatok egy olyan dologról, amiről a hozzátartozóitok nem és, ha nem valami gonoszság miatt nem mertétek elmondani, hanem azért, mert úgysem értettek volna meg titeket ezért inkább magatokban tartottátok. És szörnyen egyedül éreztétek magatokat a saját gondolataitokkal. Mi történne például, ha ez a titok valami olyasmit rejtene magában, ami a legszomorúbb valóságot írná le mindenki számára? Látszat világ. Színház a színházban. Aminek minden egyes ember egyformán a tudatában van, de közülünk a legtöbben elfogadják, mert nincs más választásuk. Ugyanakkor még többen vannak, akik a mostani pénzkorszakot tekintik a valóságnak s minden mást /lélek, boldogság, szeretet, hála, tisztelet és ÖNZETLENSÉG…../ csak egy irreális, idealizált világnak élik meg. Valami olyannak, amiről komoly ember jobb ha nem tesz említést nyilvános szférában, mert csak megmosolyogják. Poros szavakként egy sufniba rejtik és csak eltitkolt pillanataikban húzzák ki, mert nélkülük mégsem tudnának emberként élni.

S vagyunk néhányan, akik azért szenvednek legbelül, amiért Lois Lowry főhőse.

Néha ki – ki törünk magunkból, reménytelenül és megértésre szomjazva. A fiú is ezt tette, persze hiába. Megpróbált mesélni színekről és élményekről. Megpróbálta szavakkal leírni az érzelmeket. Nem ment neki. S mind azért, mert az emberek igazi szeme csukva volt. Azonban nem kell ahhoz senkinek az emlékek őrének lenni, hogy átélje bárki közülünk mindennek a reményvesztett harcát. Próbáld meg egy született vak embernek elmagyarázni a pirost, egy született süketnek Mozart zenéjét vagy a mai pénzkorszak emberének, hogy mi az igazi szeretet. Nem tudod. Az első kettőről még van fogalmad, de vajon a másodikról tudnál-e úgy beszélni, mint az előző kettőről?

Hát igen. Nekem ugyanerre a reményvesztett harcra adott „kardot” az angyalom, hogy beszéljek egy olyan érzésről, amiről sem én sem senki más nem tud igazán szavakba önteni ezen a Földön: az Önzetlenségről.

Valahányszor elővillan bennem egy mondat, mit az egóm hozott a világra, rögtön szólnak fentről, hogy vigyázz mit írsz az embereknek, mert e üzenet ön nélküli kell, hogy legyen azaz önzetlen.

Mit tartunk mi emberek valós problémának? Egyáltalán létezik-e olyan szó, hogy probléma? Az, amit problémának nevezünk, belőlünk fakadó cselekvéssorozatok hiányossági. Mert mi a probléma? Nem láthatod a szerelmed, nincs kitakarítva otthon, nincs kedved bemnni a munkahelyedre vagy csak őrlődsz, mert ma is azt a hülye Imrét dícsérte a főnök, ahelyett, hogy a te munkádra is figyelemmel lenne. Látod, hogy megy körülötted tönkre a világ és mégis önnön gondjaid állítod minden probléma legnagyobbikává. Belőlünk fakadó eredendő önzés az, amikor arról panaszkodunk a másiknak, mi a rossz abban amit épp csinálunk. Vonulj végig egy aluljáróban és nézz végig a tömegen. Bármikor, bárki megteheti. Érezni fogod mi az, hogy igazi probléma. Személytelenség és önzés. Ez probléma? Rálépsz a zebrára és nem áll meg egy autó sem. Ez nem probléma? Pénzért megvehető vagy. Ez sem probléma ugye jól gondolom?
Külcsínre építkezünk és milyen jól megélünk belőle. Párkapcsolataink alapját is ez a külmarketing teszi le. Elragadónan gyönyőrű vagy és ez a ruha? Hogy milyen szép kocsit vettél! Látod mondtam én, hogy ez a cserép sokkal jobban illik a házadhoz, mint az a másik. Soroljak még példákat az igazi problémákra? Ugye nem kell már tennem. Persze bárki mondhatná, hogy na jó de ezek megváltoztathatatlan globális, ráadásul sokszor egzakt problémák. Viszont akkor azt mondod, hogy elég nekem a házám táján sepregetni, magyarán kibontontod önző lényed rejtett szárnyait. Megvalósult megvalósulatlan gondok ezek. Megvalósultak mert valamilyen szinten gondolunk rájuk és megvalósulatlanok, mert ráhagyjuk a nem létező társadalomra, akik majd elsepregetik a HÁZUK táján a negatív szemetet. S haza megyünk úgy, hogy észre sem vesszük mindazt a csodát, amely körül ölel és esténként biztonságban  eltakar a világtól. 
Lázadsz belül vagy észre sem veszed. Pörögsz az egód körül és képtelen vagy kinézni. Hidd el, szerencsések vagyunk mindannyian, bár nem ismerjük fel, mert ezt a fogalmat is a pénz függvényében írjuk le. Én miért nem keresek annyit, pedig én is dolgozok annyit mint ő? Nekem miért nem lehet olyan kocsim mint neki? És akkor most jön a legelszomorítóbb mondat: Nekem miért ez a sanyarú sors jutott? Belegondoltál már abba, hogy ha kikapcsolnád magadban a pénzt mint létfenntartást, mennyire másként értékelnéd mindennapjaid alakulását? Kérdés: Ki tudod-e ezt kapcsolni? De kérdezhetném úgyis, hogy szeretnél-e egyszer az életben igazán élni igazi problémákkal? Elhavazod magad azzal, hogy veled mi történik, miközben észre sem veszed, hogy a politika, a teológia, és a nemzetközi gazdaságtan mennyire jól megél ebből a kiszakíthatatlan bűvkörből, amely téged a szó szoros értelmében elzár minden olyan ablaktól, mely kitekintést mutatna, arra a világra, amelyből jöttél.
Komoly tudománynak véljük a politikát, gazdaságtant és jogot. Művelőit tiszteljük, becsüljük és jól megfizetjük munkájukért. Kalapot emelünk könyvekből megtanult tudásuk előtt és milliós számban követjük munkásságukat. Úgy gondoljuk, hogy valós problémákkal nézünk szembe, amikor elolvassuk a napi politikát vagy az ország költségvetésénék deficites mérlegét. Fel sem sejlik bennünk, hogy mindez egy évezredeken át tartó történés sororzat pillanatképe, amelyben mi emberek azok maradtunk, akik évezredekkel ezelőtt is voltunk.  Azt hiszük, hogy a civilizáció szárnyai alatt és a protokolláris szabályok tükrében mi magunk is kultúrlényekké fejlődünk szép lassan, miközben bekönyveljük a Szeretkönyvet az ezoterika ( a tudománytalan álmodozók) területére. Nagy szavakat hagyunk parlagon és dobunk el magunktól egy "szebb" jövő reményében. Sokan közülünk saját gyermekeinket nem engedjük, hogy e szavak bűv körében élje mindennapjait, mert a "valós" világ nem erről szól.
 És, hogy melyek ezek a Nagy szavak, melyekről már őszinte volumenében unokáink csak szellemi hazájukból hozott élmenyeikből tudhatnak? Egy kódex fejezeteinek a címei lehetnének és e kódexnek, nem az lenne a neve, hogy Biblia, Korán vagy Tao Tö King, hanem egyszerűen csak Emberek könyve. Szólna Szeretetről, Háláról, Őszinteségről, Lelki szabadságról, Gondoskodásról, Békéről, Boldogságról, Örömről, Gyászről, Szenvedésről, Mosolyról, Könnyekről, Tragédiáról és sok más olyan érzésről, melyről már inkább csak az ezoterika területén teszünk megemlítést, mert olyannyira nem tartjuk valós dolgoknak, mint azt, hogy lelkünk van. Talán genetikailag vagyunk így kódolva, nem tudom.Ám csak azt hisszük el, amit látunk, hallunk és meg tudunk tapintani. Nos azt kell, hogy mondjam, e Nagy szavak közül, egyiket sem látjuk, halljuk vagy tapintjuk mindet csak érezzük. És ami érezhető az az emberek felfogása szerint nincs is.
Egy dolog van, ami kézzel fogható és látható minden szemnek: a pénz hatalma, csábítása és szükségessége. Gonosz erejét nem véletlenül nem tettem bele előző mondatom betűi közé. Sajnos ezt az erőt érezni kell s közülünk nagyon sokan erre nem képesek.

Problémának tekintjük, ha ez a pénz elfogy a zsebünkből, ahelyett, hogy örülnénk annak, hogy megszabadultunk tőle. Szenvedünk, ha nem értenek meg minket, pedig csak azt kellene észrevennünk, hogy mindez a lelkiségünkből fakad, egy számunkra nem létező dologból. Probléma az is, ha aznap megbüntettek az ellenőrök, de azt már nem tartod annak, hogy közben nem egy olyan ember megy el aznap kocsival melletted, aki kilóra megvehetné az egész Közlekedési Társaságot illegális úton szerzett vagyonából. Nem tartod annak, mert csukva van a hatodik érzéked ilyenkor és annyira pörögsz az egód körül, hogy a kis büntetésed kerül minden preferenciád legelső helyére.
Elárulok egy nyilvánvaló és köztudott titkot: a politika és a pénzvilága az egocentrikusságodból él meg.
 És még a saját önöd által első helyre preferált problémákat kezeled életed negatív állomásaiként, addig soha nem fogod meglátni az igazi valóságot, melyben nem ismernek sem politikát, sem gazdaságtant, csak a Nagy Szavak erői által formált Negatív és Pozitív Hatalomak surlódásainak Lelkiekbe menő valós problémáit.

Láttál már olyat, hogy idő? Érezted már olykor rideg érintését? És köszöntél már neki viszlátot?
Az idő elszáll, megáll, hol barát, hol ellenség, van mikor a csapatunkban játékos és van mikor egy száguldó versenyautóként viszi magával biológiai lényünk elhasználhatóságát kihasználva. Sosem tudod mit akar, ha egyáltalán akar valamit. Sosem tudod hová tart, ha egyáltalán tart valahová. Csak egy valamit tudsz, de azt biztosan, hogy múlik.

Egy fiatal nem foglalkozik az idő múlásával,maximum akkor, ha hallgató például és szorítja a vizsgaidőszak.Ám egy középkorosztálybeli már annál inkább. Öregedésünkkel az idő múlása is egyre fontosobbá válik. Elkezdjük tagadni a korunkat, mikor büszkén kellene fennhangon közülünk lélektársainkkal, hogy mennyi ideje is vagyunk már ebben a létben. Bölcsebbek és megfontoltabbak leszünk, mégis visszasírjuk azt a kort, amikor még fele ennyi tapasztalattal nem rendelkeztünk a létünkkel kapcsolatban. Elgondolkoztál már azon, hogy ilyenkor mit sír vissza az ember? A teste öregedését síratja vagy azt a naív érzést, amit a világgal szemben támasztott, míg el nem botlott párszor az élet gáncsaiban?
Az idő nekem ellenségem - hallottam már párszor ezt a kifejezést (főleg az idősebb korosztály szájából), de sosem értettem. Ma már tudom miért.
A szellemünk egy időtlen, örök világból érkezett és nem ismer végleges elmúlást. Ez viszont a testünkhöz való ragaszkodás ellenpéldáját mutatja be nekünk, hiszen mindaz, ami fény és játék volt egykoron, az a öregedő testünkben sötétség és fárasztó munka egyvelegévé forrhat. A testünk nem azért öregszik meg, mert az élet nagy bohóca kitalálta, hogy ez így legyen és slussz passz, hanem azért, hogy fizikai tehetlenségedben több időd legyen olykor magadba nézni és megkérdezni attól, aki bármit tettél is veled volt, hogy mi a tanulság? Igen, ez lehet az egyik legfontosabb kérdése az embernek élete alkonyán, hogy mi a tanulság?
Az életünket mindannyian eljátsszuk. magunk sem tudunk róla, de ha például a mindenapi apró cseprű problémáinkra egy nagy képzeletbeli közönség szemével néznénk, bizony jókat mosolyognánk rajta. Évenként, hónapokként, naponként más-más alakban tüntethetjük fel magunkat. Álarcokat hordunk, sajnos nemcsak farsang idején és játszunk. Folyton csak játszunk. Eljátszuk, hogy gyerekek vagyunk, majd serdülők, kamaszok, hevesek és szerelmesek, fiatal felnőttek, anyák és apák, hűségesek és hűtlenek és bármi sérelem is ér minket-e játék során azt kusza érzéseink egy-egy meggondolatlan kitörésével oldjuk meg. Az idő pedig mindeközben könyörtelenül telik, neked pedig nincs más dolgod csak annyi, hogy eljátsz minél több szerepet. Majd mikor egyszercsak azt veszed észre, hogy elérkeztél a színdarab feléhez, megijjedsz egy pillanatra és azt kiálltja benned valami sajgó hangon, hogy AZ IDŐ NEKEM ELLENSÉGEM!
Miért torpan meg az ember ilyenkor és miért teszi ellenévé azt, ami szellemi síkon idegen fogalom?
Hisz az időtlenségből jövünk és az időtlenségbe is tartunk. Talán azért fáj az idő múlása, mert egy olyan világból jöttünk, ahol ez a fogalom semmis s nem létező.
Egy dologról tudok, ami az időt múló érzéssé formálja lényünkben, ez pedig nem más, mint a pénz. Amikor azt mondod, hogy egész életemben dolgoztam és mégsem jutottam sehová, akkor a fogyasztói társadalom egy melléktermékét diagnosztizálod önnön magadon. Egyedül a pénz képes elhitetni veled, hogy az élet akkor teljes és szép, ha felívelő karriert futottál be, szerető család vesz körül, gyönyörű autó áll a garázsban, meseszép lakásban laksz és szerinted vagy valaki a munkahelyeden. Egyedül a pénz képes benned hitelt nyújtani ahhoz is, hogy ha ez mind nincs meg, akkor te nem is jutottál sehová és csak magadva roskadva ülsz titkolt óráidon, miközben azon filózol, hogy mit rontottál el és, hogy miért nem találod meg már végre az utad. Észre sem veszed, hogy mindaz, amit akkor éltél meg, amikor teljesen kiköltekeztél az egyedi és megismételhetetlen.
Tanulni vagyunk lenn a Földön és nem azért és ennek az iskolának van a legmagasabb tandíja, mert egy életen át fizetjük és mégis úgy diplomázunk le a vége felé közeledve, hogy sok tárgyat fel sem vettünk az órarendünkbe.
Ha letudod hunyni a szemed és azt mered mondani a belső hangodnak, hogy igen nincs idő, csak én vagyok, az örök szellemiség, akkor megérted, hogy miért mosolygtam meg a következő kérdést: Mit ural az idő?

Igazán leírhatná valaki, hogy én, azaz saját maga mit keres ezen a bolygón vagy ebben a dimenzióban nem? Nincs nap, mikor ne érezném úgy, hogy falak között élek s  bűntetés minden nap. Ugyanakkor nincs nap mikor ne érezném, hogy minden pillanat csoda is egyben. Kettőség ez, valami olyasmérvű ellentét, mint a tűz és a víz. Együtt kell jelen lenniük egy térben, hogy élet szálljon belé. Külön -külön nem érnek semmit hosszú távon, és az örök egyensúly is felbomlani látszik,amikor azt mondom a víz kioltja a tüzet, a tűz viszont nem tud semmit tenni a vízzel. Hiszen, hogy lehet ellentét mégis a kettő között, ha nem egyenragúak? Férfi és nő. Nappal és éjszaka. Proton és Elektron. A világ örök egyensúlyát ellentéteink  örök harmóniája tartja fenn.
Ha jól tudom, Pápai Jocinak van  egy száma,  amelyben azt kérdezi énekhangon a világtól, hogy miért kell mindig a rosszat legyőzni?....Miért is? Világunk örök társadalmi és politikai berendezkedésének standard állapota volt, van és lesz is az a nézet, hogy a rosszat megkell fékezni sőt mi több egyenesen el kell pusztítani. És mi a rossz? Lopni bűn például a mindenkori jogállás szerint. De mit lophat egy ember? Lophat kenyeret és tejet, ami egyébként a létfenntartásához szükséges és elvileg minden földi halandónak joga lenne az elsajátításához. Akkor ez lopás? Lophat autót és műszaki berendezéseket vagy ruhát. Azért lop, mert valaki más tulajdonát elsajátítja. De akkor mi az, hogy tulajdon? Van egyáltalán olyan szó az Emberek könyvében,hogy tulajdon? Azt írta egyszer Roussou, a nagy francia író és filozófus, hogy azt az embert kellett volna őszinte lélekkel meggyilkoni, aki elsőként verte le bolygónk kérgébe azt a cölöpöt, mellyel elhatárolt egy területrészt, s az elbirtokolt földet a sajátjának kiálltotta ki. Gondoljuk csak meg, hogy a rosszat mi emberek miből is definiálljuk. Tulajdon és lopás. Vajon melyik a negatív ebben az atomi szerkezetű felépítésben? Ezer oldaladas jog könyvek ecsetelik a tulajdon, mint olyan birtoklásához és elidegenítéséhez kapcsolodó jogszabályait és rendelkezéseit. S ezer oldalas könyvek szólnak a lopásról, mint az elidegenítés egyik formájáról is. Már Kr. e az 1700-as években szóltak feljegyzések Hamurappi törvénykönyvében a lopással tettent ért emberek kegyetlen bűntetéseiről.
Pedig semmi másról nem szól az egész, mint a tulajdon létéről. Ha ez nem lenne, akkor nem lenne lopás sem. S mi van a tíz parancsolatban? Ne lopj! Ki vagyok én hogy megcáfoljam? De kérdem én, az, aki ilyen szintű könyvet ad az emberek kezebé, miért köt ki ilyen s ehhez hasonló tiltásokat? Miért nem azt köti ki, hogy ne birtokolj? Ki vagyok én, hogy ezt az autót magaménak valljam? Pénzért vettem és az enyém. Ha valaki beülne és  elvinné, akkor elvenné tőlem. Ilyen és ehhez hasonló megfontolások azonban nem vezetnek semmire.
A Bibliai ugyanis azt is mondja, hogy ami az enyém az a tied is. Ez viszont nem úgy hangzik mint a mai fogyasztó társadalom szlogenje. "Vásárolj bölcsen. Az Ázsia Center majd utat mutat!"-ez a mai mottó. Mi már nem bölcsen élünk, hanem megtanulunk bölcsen pénzt költeni. Nagy sikerélmény lehet valóban.
Olyasfajta sikerélmény, mint mikor bemegyünk egy nagyáruházba és meglátjuk, hogy a plazma tv csak 100 rongy és nekem miért is ne lehetne olyan. Rossz érzést kreál sokunkban, ha nem lehet meg az, ami másnak megvan. Felborul a lelkünk és elkezdünk vágyni rá. S ha nem tudjuk rögtön megvenni, hát elkezdünk lemondani, de korántsem arról a termékről, amit a fogyasztói kosarunkba szánunk, hanem arról, amit képesek vagyunk feláldozni érte.
Hogy mi az, hogy rossz vagy jó? Ezek csak fogalmak, bennünk rejlő kusza érzéshalmazok s nem mások, vonatkoztatási nézetek vagy axiómák. Magunkba kell lássunk, ahhoz, hogy a bennünk rejlő igazságot kitudjuk vetíteni arra a világra, amelyet mi magunk formáltunk a bennünk rejlő örök változtosság jegyében.
Ha van olyan, hogy rossz, bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy negtívizmus, akkor az mind belőlünk születik vagy a világ vetíti ki ránk. És nem az a világ, amelyben földi életünket tengetjük, hanem az, amelyben csillagok születnek s hunynak ki most ebben a pillanatban is.
Ha nyersen szeretnék fogalmazni akkor nem az a rossz, amit úgy hívunk, hogy LOPÁS, CSALÁS,HAZUGSÁG, GYILKOSSÁG, PÉNZMOSÁS vagy BÁNTALMAZÁS. Az igazi gonosz nem ismeri sajnos ezeket a fogalmakat az az érzésem. Az igazi negatívizmus, nem tudja mi az, hogy pénz, de örül neki, mert ez milliárdok életébe okoz mély hullámvölgyeket és sokszor nem is tesz semmit azért, hogy még ennél is mélyebbre süllyedjünk mi emberek. Az igazi gonosz nem tulajdont lop, hanem emberséget, nem azért csal, hogy milliárdos legyen, hanem azért hogy fenntartsa a felszínességet. Nem azért hazudik, mert ezzel akarja jobb színben feltüntetni magát, hanem azért, hogy elhitesse veled azt, hogy mennyire helyes az út, amelyre tévedtél, ha bedőlsz neki. S nem akkor gyilkol, amikor elszakít a testedtől, hanem akkor, amikor elemészti a lelkedet.
Ellentétek világa az egész világegyetem és az egész univerzum. De nem azoké az ellentéteké, mint a jó és a rossz. Hanem az örök harmóniáé. Egy megvilágosodott ember azt mondja, hogy nincs boldogság és nincs boldogtalanság, mert mindezek a fogalmak nem léteznek, csak a bennünk lévő negativizmus (a kis én) hozza elő belőlünk. A negativizmust pedig nem azért írom a rossz fedő szinonímájaként, mert általánosan én is azt gondolom, hogy ezzel kell párosítanom. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy mint minden negatív élményre (például egy jeges szélben való hazatérésre) ugyanúgy szükségünk van, mint minden pozitívra.
Ám mi emberek míg azon agyalunk, hogy a paragrafusok millióival és bűntetések milliárdjaival a rosszat legyőzzük, miközben minden évszázadban más és más politikai dogmának emelünk kalapot addig sosem érjük el a természet örök ám paragrafus nélküli törvényét: a harmóniát.

Mi az, hogy önzetlenség és mi az hogy önző? Mi az, hogy ön? Vagy én? Amikor önzők vagyunk akkor énzők is vagyunk? olyan nehéz szavakba önteni, hogy mi az ,amit gondolok minderről. Úgy gondolom, hogy ebben a túlhajszolt fogyasztói társadalomban, az emberek túlnyomó többsége csak egy helyen él "biztonságban": AZ ön várában. Lerombolhatatlannak hat és megközelíthetetlennek. Mert mi a mai ember célja? tanuljunk, hogy legyen egy diplománk, azután dolgozzunk, hogy megtudjunk élni. Felemelő érzés ,valóban. 
A legmegdöbbentőbb azonban mégsem az a tény, hogy így élünk, hanem az, hogy ezt a társadalom 99%a normálisnak titulálja.
Itt ülök a mikroökonómia előtt és azon gondolkozok, hogy lehet egy ember önző dög? Arról tanulok, hogy egy tökéletesen versenyző, kompetitív piacon minden szereplő, ha kell egymást letaposva is, de megszerzi a neki "járó" profitot. De ugyanez a helyzet az oligopóliumnál is. A monopliumnál pedig már nincs kérdés: a nagy hal megette az összes kishalat és élvezi milliárdos létét. Önzés. Szép szó. Én is önző lennék, mert hajlandó vagyok ilyet tanulni? Egyáltalán, miben nyilvánul ez meg bennünk emberekben? Nagyobbnak képzeljük magunkat a másiknál, gazdagabbak szeretnénk lenni, mint a másik, jobb ruhákban járni vagy jobb autóval közlekedni. Irigyek vagyunk, féltékenyek (szabad érző lelkekre), birtoklási vágyunk vágyunk van (azt mondjuk enyém, tied, övé..stb). Egyszerűen képtelenk vagyunk felfogni mi emberek, hogy ebben a létben olyan, hogy ez az én házam, mert én vettem nem létezik. Ez az én szerelmem, nem lehet a másé, más már nem is szeretheti, mert ő csak engem kell, hogy szeressen. Ez az én kutyám, ő pedig az én édesapám. És épül szépen lassan az Őn vára. Ki ne álmodna pl arról míg fiatal, hogy diploma után felépít egy nagy lakást, vesz egy szép autót, szerető családot teremt maga köré és egy felívelő karriert él meg? Ezzel építjük az ön várát. Mi emberek folyton a biztos jövőt keressük és észre sem vesszük, hogy a világ amelyben élünk az örök változás világa. Biztos pontokat keresünk az életünkben és mindig arról álmodozunk (legalábbis sokan közülünk), hogy végre megtaláljam az életem értelmét. De kérdem én? Mi az, hogy életeted értelme? Siker? Gazdagság? Saját kecók a világ minden pontján? Autók? Nők? Szex? Mi a célod Jázmin? Már nem rágódok rajta, mert nem érdemes. Szeretném végre azt csinálni, amit szeretek és nem egy szürke gazdasági könyv felett ücsörögni naphosszat. Mégis úgyérzem, hogy a csuklóm gúzsba van kötve. Hogy mi köti gúzsba? A pénz. Engem már jópár hónapja nem ámít hála az égnek, de megéltem minden kínját. Sokan közülünk azért tanulnak közgazdásznak, hogy egykor majd milliomos vállakozók vagy igazgatók legyenek. Engem nem izgat föl, mint ahogy az sem, hogy egy jó kocsim legyen, vagy egy szép házam. Bolondság vagy elmebetegség, nem tudom. De úgy vélem, ha nem ezekhez a normákhoz igazodnánk mi emberek minden másabb lenne. Olyan általános álmaink vannak. Olyan általános életet élünk, hogy az hihetetlen. Olyan az egész, mint egy millió részes szappanopera, amelyben mindenki csak pörög a saját kis énje körül. Minden embernek van egy kisebb ismerősi köre és azon kívül semmi. Az, hogy meghalt a szemben lévő bérház harmadik emeletén lévő anyuka két éves kisfia is csak azokat érdekli, aki a közvetlen ismerősei. Persze nem ismerhetünk mindenkit, de nekem ez akkor is olyan vad, ha jól belegondolok. Sétálok Pesten az utakon és azon filózok, hogyha összeesnék ott egy járda peremén ki jönne oda? Oda jönne valaki vagy hozzám sem nyúlnának? Megyek le a metrón a mozgólépcsőkön nap mint nap, mellettem, előttem, mögöttem rengeteg ember mind egykedvű arccal. Vajon ez az élet? Bűntetés az élet? Idejöttünk, hogy megtanuljunk olyan dolgokat, amelyeket fent vétettünk. De honnan? Azt mondják sokan, hogy van egy szellemvilág, ahonnan a lelkek érkeznek ide. Ez mind szép és jó, de ez már megint egy bebörtönzött gondolkodásra vall. És akkor visszalyukadunk oda, ahonnan elindultunk: az önzéshez. Minden ember magából indul ki és maga az emberiség is önmagából indul ki. Csak a mi világunkra koncentrálódunk és vagy képtelenek vagyunk elfogadni vagy nem is akarjuk más civilizációk létét elismerni. Amikor egy ember azt mondja nincs más civilizáció, azt is mondja önző vagyok, mert csak azt tudom elképzelni, hogy ez a "fenomenális" emberiség él az egész világmindenségben. Ez lenne csak szerintem a tragédia. De ez már újból csak egy énből kapott vélemény. Ezoterikát is csak honnan tudunk származtatni? Saját magunkból kiindulva. Azt állítjuk szellemvilág, Isten és rendkívüli képességek. Megpróbálunka magunk szemszögéből felállítani egy világot és valahogy megtalálni benne a helyünket és rájövünk milyen jó jókat bosszankdni azokon, akik nem úgy látják ahogy mink. Ez mind önzés kéremszépen. Amikor megszólsz azért valakit, mert valami nem tetszik rajta, azt csak a belső éned vetíti ki rád. Nem te, hanem ő, hogy önző légy, tehát az ö nyelvén beszélj és még véletlenül se halld meg a belső hangod hangját. Azt kell hogy mondjam ebben a világban nem is érdemes, ha nem akarsz egyik napról a másikra zárt osztályra kerülni, de hidd el nekem ez a valós út. Én nem merem őt hallgatni, mert sokszor így is az őrület szélén állok. Úgy érzem magam, mint egy játékbábu akit madzagon rángatnak ide-oda és mint minden bábuval velem is lejátszatnak egy csomó szerepet: gyerek, tanuló, felnőtt, anya, szerető és szerelmes...és még sorolhatnám, hogy aztán elvágják a zsinórt és újrakezdják egy másik bábuval. Felemelő érzés valóban. Ha egyszer írnék egy könyvet arról, hogy hogyan éljük túl a mai kor társadalmi elvárásait az első fejezet címének a következőt választanám: Légy önző!:(