Láttál már olyat, hogy idő? Érezted már olykor rideg érintését? És köszöntél már neki viszlátot?
Az idő elszáll, megáll, hol barát, hol ellenség, van mikor a csapatunkban játékos és van mikor egy száguldó versenyautóként viszi magával biológiai lényünk elhasználhatóságát kihasználva. Sosem tudod mit akar, ha egyáltalán akar valamit. Sosem tudod hová tart, ha egyáltalán tart valahová. Csak egy valamit tudsz, de azt biztosan, hogy múlik.

Egy fiatal nem foglalkozik az idő múlásával,maximum akkor, ha hallgató például és szorítja a vizsgaidőszak.Ám egy középkorosztálybeli már annál inkább. Öregedésünkkel az idő múlása is egyre fontosobbá válik. Elkezdjük tagadni a korunkat, mikor büszkén kellene fennhangon közülünk lélektársainkkal, hogy mennyi ideje is vagyunk már ebben a létben. Bölcsebbek és megfontoltabbak leszünk, mégis visszasírjuk azt a kort, amikor még fele ennyi tapasztalattal nem rendelkeztünk a létünkkel kapcsolatban. Elgondolkoztál már azon, hogy ilyenkor mit sír vissza az ember? A teste öregedését síratja vagy azt a naív érzést, amit a világgal szemben támasztott, míg el nem botlott párszor az élet gáncsaiban?
Az idő nekem ellenségem - hallottam már párszor ezt a kifejezést (főleg az idősebb korosztály szájából), de sosem értettem. Ma már tudom miért.
A szellemünk egy időtlen, örök világból érkezett és nem ismer végleges elmúlást. Ez viszont a testünkhöz való ragaszkodás ellenpéldáját mutatja be nekünk, hiszen mindaz, ami fény és játék volt egykoron, az a öregedő testünkben sötétség és fárasztó munka egyvelegévé forrhat. A testünk nem azért öregszik meg, mert az élet nagy bohóca kitalálta, hogy ez így legyen és slussz passz, hanem azért, hogy fizikai tehetlenségedben több időd legyen olykor magadba nézni és megkérdezni attól, aki bármit tettél is veled volt, hogy mi a tanulság? Igen, ez lehet az egyik legfontosabb kérdése az embernek élete alkonyán, hogy mi a tanulság?
Az életünket mindannyian eljátsszuk. magunk sem tudunk róla, de ha például a mindenapi apró cseprű problémáinkra egy nagy képzeletbeli közönség szemével néznénk, bizony jókat mosolyognánk rajta. Évenként, hónapokként, naponként más-más alakban tüntethetjük fel magunkat. Álarcokat hordunk, sajnos nemcsak farsang idején és játszunk. Folyton csak játszunk. Eljátszuk, hogy gyerekek vagyunk, majd serdülők, kamaszok, hevesek és szerelmesek, fiatal felnőttek, anyák és apák, hűségesek és hűtlenek és bármi sérelem is ér minket-e játék során azt kusza érzéseink egy-egy meggondolatlan kitörésével oldjuk meg. Az idő pedig mindeközben könyörtelenül telik, neked pedig nincs más dolgod csak annyi, hogy eljátsz minél több szerepet. Majd mikor egyszercsak azt veszed észre, hogy elérkeztél a színdarab feléhez, megijjedsz egy pillanatra és azt kiálltja benned valami sajgó hangon, hogy AZ IDŐ NEKEM ELLENSÉGEM!
Miért torpan meg az ember ilyenkor és miért teszi ellenévé azt, ami szellemi síkon idegen fogalom?
Hisz az időtlenségből jövünk és az időtlenségbe is tartunk. Talán azért fáj az idő múlása, mert egy olyan világból jöttünk, ahol ez a fogalom semmis s nem létező.
Egy dologról tudok, ami az időt múló érzéssé formálja lényünkben, ez pedig nem más, mint a pénz. Amikor azt mondod, hogy egész életemben dolgoztam és mégsem jutottam sehová, akkor a fogyasztói társadalom egy melléktermékét diagnosztizálod önnön magadon. Egyedül a pénz képes elhitetni veled, hogy az élet akkor teljes és szép, ha felívelő karriert futottál be, szerető család vesz körül, gyönyörű autó áll a garázsban, meseszép lakásban laksz és szerinted vagy valaki a munkahelyeden. Egyedül a pénz képes benned hitelt nyújtani ahhoz is, hogy ha ez mind nincs meg, akkor te nem is jutottál sehová és csak magadva roskadva ülsz titkolt óráidon, miközben azon filózol, hogy mit rontottál el és, hogy miért nem találod meg már végre az utad. Észre sem veszed, hogy mindaz, amit akkor éltél meg, amikor teljesen kiköltekeztél az egyedi és megismételhetetlen.
Tanulni vagyunk lenn a Földön és nem azért és ennek az iskolának van a legmagasabb tandíja, mert egy életen át fizetjük és mégis úgy diplomázunk le a vége felé közeledve, hogy sok tárgyat fel sem vettünk az órarendünkbe.
Ha letudod hunyni a szemed és azt mered mondani a belső hangodnak, hogy igen nincs idő, csak én vagyok, az örök szellemiség, akkor megérted, hogy miért mosolygtam meg a következő kérdést: Mit ural az idő?