Őszintesége a Dalai láma, szokták ezt mondani valahányszor,ha Tibet szellemi vezetőjéről esik szó. De mit is jelent ez a szó? Lehetne egyszerűen is fogalmazni, miszerint ha minden szavunk igaz, akkor nem hazudtunk, tehát őszinték vagyunk. Ám minden szavunk csak a saját relatív vonatkoztatási rendszerünkben lehet igaz. Erre számos példa van. Gondoljuk csak végig milyen az emberiség történelme. Annyi story van egy rég megtörtént háborúról, ahány részese vagy történetírója azt leírja. Hogy mi az igazság? Lehet tényleg az az igazság, hogy nincs igazság.Egy egyszerű példával élve, gondoljuk végig,hogy van három vonatkoztatási rendszer az egyik 120 km/h-val száguld, a másik pedig 240 km/h-val, a harmadik pedig 0 km/h-val. Nézzük csak: a második úgy látja a harmadikat, hogy száguld, az első úgy látja a másodikat, hogy ugyancsak száguld, ám a harmadik úgy látja mindkettőt, hogy csak állnak. De ha beveszünk egy negyedik vonatkoztatási rendszert a Földet, akkor azt tudjuk elmondani, hogy a harmadik is száguld a másik kettővel méghozzá azonos sebességgel a világegyetemben. Sőt kibővíthetnénk, ha arra gondolnánk, hogy a Föld is állónak tűnhet a Tejútrendszer pereméről nézve. Az igazság nem más, mint a bennünk megfogalmazott tapasztalatok összesége. Egy nézőpont relatív kivetülése a világ képének megformálásához. Itt nem olyan igazságokról beszélek és nem arról a fajta őszinteségről, hogy most voltam-e discoban, bepasiztam-e, vagy mit csinálok az olyan óráimban, amikor épp nem a párommal vagyok például, hanem olyan igazságról vagy igaznak vélt dologról, eseményről, amit egy adott pontból lehetetlen meghatározni. Ilyen egy ember megítélése is. Amint kitesszük a küszöbön a lábunkat, mint egy automata maszk hirtelen legördül az arcunk elé az álarcunk és általa mindent mutatunk magunkból csak azt nem, aki igazából vagyunk. Két ember egy adott embert teljesen eltérő véleménnyel is megítélhet. S ami az igazán nagy kaland, hogy úgy változtathatjuk a személyiségünket, ahogy akarjuk. Nem kell hozzá sem nagy színésznek lenni, sem titkosügynöknek egyszerűen csak ismerni kell egy picit az okultizmust. Ám a tulajdonságaink az évek során is megváltoznak, de az igazi énünk soha. Ha valamire lehet mondani azt, hogy soha, erre biztosan. Épp ide tartozik a blogban felhasznált idézetetem is, miszerint kapunk neveket ugyan, de az igazi énünk mindig végtelen és titokzatos marad. Mondják azt is, hogy ez a legsérülékenyebb kapocs, ami két embert összeköthet. Amint ez felbomlik sérül a bizalom, s a kettő együtt már nem játék. Ha most elvonatkozatok az igazság relatív oldaláról és ezoterikus szemmel próbálom felmérni, mondjuk a szerelem szemszögéből, akkor bámilyen teszet elvégeznénk, mindben többlet százalékot nyerne az a kijelentés:hogy bizalom nélkül nincs többé szerelem. No igen. Csakhogy ez valahogy teljesen ellentmond annak a ténynek, hogy a nagy kalsszikusok romantikus művei, amelyek valahol a háttérben az igaz szeretet sugallmazzák épp a bizalom s a szerelem időleges elvesztéséről szólnak. Miért? Én azt hiszem, hogy ebben a létben elég szűk réteg azon lelkek száma, akik már nem azért vannak itt, hogy megtanuljanak még valamit. Mindannyiunknak vannak hibái. Olyan hibák, amelyekre vagy rá jövünk még éltünk során vagy visszaköltözve egy másik testbe újra megpróbáljuk megkeresni őket. Ha látsz egy végtelenül önző vagy pézéhes embert, ő nem egyenlő azzal, aminek mutatja magát. Hiba az, amin változtatnia kell. És nem úgy fog rájönni a benne lévő gigszerre, hogy valaki közli vele barátom így is így kellene viselkedni, mert ezt ő is tudja. De van a lelkében valami kialvatlan szenvedély, amit ha nem játszik ki és nem tapasztalja meg annak a következményeit, akkor nem ébred rá magától sosem, hogy mit jelent az önzetlenség vagy hogy milyen súlya van a hazug szónak annak az embernek a szemében, aki igazán szereti őt. S hogy a nagy írók kalsszikusaiban miért találkozunk folyton azzal a vissza-visszatérő motívummal, hogy elhidegülnek egymástól (mert csalódott az egyik a másikban teszem fel), és újra egymásra találnak? Ha lehető legegyszerűbben szeretném megmagyarázni az a két félnek az örökös végetnemérő táncát jelképezi. Élhetek énem másik felével úgyis, hogy nem ismerem őt igazán, mert örök viszály vagy kimondatlan szavak kuszásága az életünk, de valami mégis az utamba sodorja újra és újra. Biztos előfordult már egy jó pár emberrrel, hogy nagyon szerették a párjukat, de csalódtak benne. Különválltak az útjaik, mégis összetalálkoztak újra és akkor elég volt pár perc, hogy az az automata maszk teljesen eltűnjön mindkét fél minden pontjáról. Én ezt nevezném őszinteségnek. Ezt, amikor nincs már rajtunk, szép, okos, bölcs, önző, hazug, őszinte s még számos jelző, hanem csak az Énünk. Ha valaki hosszan tartó párkapcsolatban él, vagy csak rátalál énje másik felére akkor is csak párszor élheti meg ezt az élete során. Az összes többi időt álarcban töltjük el, még a párunk előtt is. SOkan úgy vannak vele ugyanis, hogy amikor megszületünk tisztának és bűntelennek jövünk a világra, mint a ma született bárány. Életünk során azonban sokszor tapasztalunk olyan mélyről jövő érzéseket/félelmeket, amelyeket az adott életben biztos, hogy nem éltünk meg. Mindannyiunk hoz magával emlékeket s benne örömöket s egyben rettegéseket, amelyekre nem emlékszünk. Ezek azok, amelyek újra és újra felszínre hoznak bizonyos tulajdonságokat és ezek azok, amelyek alá látsz, ha az Ént látod . A Dalai láma már a tulajdonságok nagyrészét megtapasztalata, majdhogynem csak az énjét mutatja a világ felé. Ám az igazi őszinteséget megélni ebben a világban már ugyanolyan élet veszélyes a fenn maradás érdekében, mint átélni az igaz szeretet minden apró részletében rejlő ám mindenkiben ott élő csodát.